back to Coming
off Psychiatric Drugs Peter Lehmann (ed.) Coming off Psychiatric Drugs: Successful Withdrawal from Neuroleptics, Antidepressants, Lithium, Carbamazepine and TranquilizersReview by BUDA BÉLA dr. (1. German edition 1998)in: Srenvedélybetegségek / Addictologia Hungarica A
Magyar Addiktológiai Társaság Szakfolyóirata (Budapest),
Vol. 7 (1999), No. 3, pp. 235236 / PDF Mint, Peter Lehmann „antipszichiátriai kiadójának“ előzőleg recenzált kötetéből kitűnik, a pszichiátriai betegek egyik nagy problémája, hogy a pszichiátriai intézményeken belül zárlatba kerülnek a kommunikációt illetően, és ennek egyik fö kiváltó oka a pszichofarmakológiai kezeles, amely egyfajta uniformizált válasz a felmerülő problémákra (amelyek – még ha a betegség következményei is – elsősorban a betegek egzisztenciájára vonatkoznak és abból erednek). A gyógyszerelést általában nem lehet abbahagyni, a gyógyszerek „filozófiája“ általában hosszú távú, tartós hatású, folyamatos gyógyszerszedést ir elő. Nem véletlen, hogy az előző könyvében leírt „Weglaufhaus“ projekt egyik fő célkitüzése a hozzájuk kerülők gyógyszerleállitásának segítése. Ez a leállitás nem merev, ehhez gyakran maguk a pszichiáterek is készek segítséget adni, ám a pszichiátria egyik ördögi köre a felelősség a „relapszusokért“ (e kötet egyik pszichiáter szerzője azonban helyesen világít rá, hogy a relapszus kérdése legtöbbször önteljesítő prófécia, és ennek mindig része, hogy a gyógyszer hiánytüneteket okoz, illetve nem tudja elfedni az egzisztencia olyan problémáit, amelyeket az önállósodó, a gyógyszerelhagyást betegtársak vagy nem pszichiáter szakemberek segítségével vállaló beteg el tud kezdeni megoldani. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a pszichiáterek nem jó partnerek a leállásban, az előző kötetben tárgyalt Weglaufhaus egyik feladata ezért, hogy az oda kerülő betegeknek „pszichiáter-mentes környezetet“ (,psychiaterfreien Raum“) biztosítsanak. A kötetben kb. hatvan írás járja körül a kérdést, többnyire olyan betegek élménybeszámolói, akik megpróbáltak leállni a gyógyszerekkel es úgy mégbirkózni betegségükkel, gondjaikkal. Igen szomorú élettörténetek bontakoznak ki a leírásokból, és általában nagyon negatív a pszichiátriával kapcsolatos tapasztalatok, élmények sora is. Látható, hogy a kis beszámolók írói is és a szerkesztő is igyekeztek objektívek lenni és elkerülni a pszichiátria mechanikus hibáztatásának csapdáját, és az is nyilvánvaló – a szerzők által vállalt – tény, hogy negatívan elfogultak az elmegyógyászat iránt, mégis, ha mindezt levonjuk a leírásokból, akkor is nagyon csüggesztő és elgondolkodtató a kép. Ugyanakkor még a gyakorló pszichiáternek is tanulságos, hogyan hat a „kémiai kényszer“ a betegekre, hogyan zavarja meg élményeiket, hogyan hozza elő egzisztenciális kríziseiket és hogyan viszi őket közelebb a szuicidális ideációhoz, tervezéshez és cselekvéshez (holott gyakran éppen ettől lenne hivatott visszatartani a kezelés). A leírások között olvashatjuk Lehmann saját kórtörténetét is, és a kötet témájáról általában szóló bevezetö fejezetének címe is jól mutatja felfogását (Rückfall ins Leben). Itt kell megemliteni, hogy Lehmann rendszeresen követi a pszichiátriai szakirodalmat, e kötetben is többszáz, viszonylag modern, föleg angol nyelvű szakmai körülményre hivatkoznak a fejezeteket irók (főleg betegek, és nem a szakemberek). Lehmann egy korábbi könyve (Schöne Neue Psychiatrie) több mint ezer recens szakmunkát dolgozott fel, igaz, előnyben részesítve a pszichiátriakritikákat, viszont ezeket a hivatalos pszichiátriai szakirodalom nem tárgyalja, vagy csak néhány lekezelő mondattal intézi el). A kötet írásait a szerkesztő csoportosítja, egyes írások a gyógyszerleállítás nehézségeit is leirják, nemcsak – mint öt irás tanúsitja – a sikeresen lezajló elhagyást (ezek között van a magyar Gombos Gábor és Gombos Katalin beszámolója is), a lépcsőzetes elhagyás módszereit, az időszakos visszátérést a szerekhez, a használható különféle természetgyógyászati es életmódbeli lehetőségeket, a leszokás után jelentkező nehézségeket stb. Igen érdekes, hogy elég nagy a száma az olyan leírásoknak, amelyekben a gyógyszerleállításban a beteg szakemberektől is segítséget kapott, és a legnagyobb rész a kötetben (tíz tanulmány) szakemberek véleményét közli (igaz, néhányan természetgyógyászok, „orthomolekuláris orvoslás“ hivei, biodinamikus testterapeuták, „elektroszmog“-elhárítók stb.). Itt olvasható Marc Rufer és Josef Zehentbauer két írása, ők mindketten szakmájukat kritikusan vizsgáló pszichiáterek, akik szakszerűen is el tudják mondani ugyanazokat a dolgokat, amelyeket a „Psychiatrie-Erfahrene“, a „pszichiátriaviselt“ emberek elevenen es hitelesen leírnak. Kitűnő intézmény-lélektani problémaleírás Gaby Sohl tanulmánya is az intézmények és különböző ellátóhelyek belső kényszereiről, logikai kényszerpályáiról. Ezeken kivül is sok érdekes rész van a kötetben. Gyakorlatilag az egész az. A szerkesztő a könyv végén összefoglalja a leggyakrabban használt gyógyszerek nevét, hatóanyagát és hatásmechanizmusait, de ezekről sok szakszerű ismeret kerül felszinre a kötet irásaiban is. Minden fejezet szép stilusú, eleven munka, lehet, hogy ebben a szerkesztő is közreműködött. A kötetet minden pszichiáternek el kellene olvasni. Ezért pszichiátriai intézmény (Nyirő Gyula kórház, I. Pszichiátriai Osztály) könyvtárának adományozzuk. Tulajdonképpen a hazai betegszervezeteknek kellene adni az ilyen könyveket, de ők elég jól ellátottak ilyesmivel, azért is, mert járnak európai és amerikai rendezvényekre, ismerik őket, valószinűleg kaptak e kötetből is (hiszen a Gombos házaspár szerző is e könyvben, es Gombos Gábor a betegek önképviselete, önszerveződése, önsegitése ügyében külföldi szakmai találkozók meghivott előadója, aki mind több nemzetközi figyelmet von magára, és az általa vezetett Lélek-Hang Egyesület tevékenységére). |